Vezércikk
2021/2. lapszám | Magyar Energetika | 376 |
Az energetikai és az energiaszektorral összefüggésbe hozható hírek egyre nagyobb hányada foglalkozik azzal a célkitűzéssel, amelynek értelmében az éghajlati viszonyok kordában tartása érdekében az ágazatnak legkésőbb 2050-re nettó zéróra kell csökkentenie az üvegházhatású gázok kibocsátását. Az energetikai iparban ez azt jelenti, hogy a szén-dioxid kibocsátását vagy a kibocsátott CO2 begyűjtését és gondos elraktározását, esetleg a gáz más módon való abszorpcióját, vagy ideális esetben újrafelhasználását (CCS/CCUS) úgy kell szabályozni, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése során keletkezett és az elnyelt gáz szaldója nulla legyen.
A klímapolitika főáramában optimizmusra adhat okot, hogy a cél elérésével kapcsolatban a nagypolitikai konszenzus – a jövőben várható éghajlati folyamatoknak a médiában és a szakirodalomban is aránylag egyoldalú bemutatása eredményeként – egyre erősödni látszik. Ugyanakkor a ténylegesen szükséges és elengedhetetlen technikai-technológiai változtatások és azok időzítése még a klímaváltozás feltételezett okaiban hívők körében is meglehetősen bizonytalannak tűnik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) forgatókönyvei is ezt a megállapítást támasztják alá. A számszerű jóslatokat is megismerni szándékozók érdeklődéssel forgathatják a „Net Zero by 2050” című nemrég megjelent tanulmányban részletezett, a cél elérése irányába vezető feltételezett útvonalakat és egyetérthetnek vagy kételkedhetnek szakmai meggyőződésük és képzelőerejük határainak megfelelően.
Az IEA tanulmánya az előttünk álló három évtizedben megvalósítandó átmenet során megkerülhetetlennek tekinti a víz- és a nukleáris energiát, mint a kis szén-dioxid-kibocsátású villamos energia két legnagyobb forrását. A villamosenergia-rendszerek szabályozhatóságának biztosítása végett ugyanakkor szükség lesz hagyományos tüzelőanyaggal működő erőművekre is, de a nettó zéró elérése érdekében ki kell őket egészíteni CCS/CCUS rendszerekkel. A tanulmány – jóllehet nem feledkezik meg róluk, de – kissé mostohán bánik a 2050-es korszakhatáron túl üzemeltethető és a jelenleg tervezett, valamint már épülő atomerőművekkel.
Annál kevésbé hagyták szó nélkül a témát az Európai Unió atomerőműveket is üzemeltető tagállamainak legfőbb politikai vezetői, amikor közös levéllel fordultak a Bizottság elnökasszonyához, valamint további három vezetőjéhez. Ebben politikailag teljességgel korrekt módon, ugyanakkor határozottan felszólítják az Európai Bizottságot, hogy gondoskodjék arról, hogy az EU energia- és klímapolitikája a technológiasemlegesség elve alapján a klímasemlegességhez vezető minden utat azonos mércével mérjen a fenntartható beruházások rendszertanának (taxonómia) meghatározásakor is.
Levelükben emlékeztetnek arra, hogy bár valóban sokan kétségbe vonják a nukleáris ágazat fejlesztésének szükségességét, még az ellenzők sem vitatják, hogy az atomerőművek megkerülhetetlenek a dekarbonizációs célok elérésében, valamint kétségkívül hozzájárulnak a megújuló energiaforrásokat használó energetikai technológiák részarányának növeléséhez. A nukleáris erőművekben termelt villamos energia akár már a nem túl távoli jövőben megfiethető áron alkalmazhatóvá válhat a „zöld hidrogén” előállításában és ezzel is jelentős számú új munkahelyet teremthet a pandémiát követő gazdasági recesz-szióban.
