A (hazai) energetika jövőjéről

2022/2. lapszám | Magyar Energetika | 576 |

Csak dicsérni lehet a G7 portál kezdeményezését, amelynek keretében még február elején – tehát az ukrajnai orosz inváziót megelőzően – útnak indította a „G7 Holnap – energia” cikksorozatát. Az energetika szakértői fejtik ki ennek keretében a véleményüket arról, hogyan képzelik el a hazai jövőképet, a később megszólalók részben már annak ismeretében, hogy a határainktól nem túl messze folyó fegyveres konfliktus nem csekély mértékben megváltoztatta a helyzetet.

Önmagában az a körülmény, hogy egyfajta vita kezdődhetett a hazai energetika jövőjéről, hogy lehetőség nyílt elismert szakértők közötti vélemények ütköztetésére, amelynek konstruktív folytatása akár országos szintű kompromisszumokhoz vezethet – kifejezetten örvendetes fejlemény.

A megszólalók nem minden tekintetben vannak egy véleményen és ez természetes; néhol még a később megjelent eszszék szerzői vitatkoznak is a korában szót kapott szakértőkkel. Miközben igyekszünk röviden összefoglalni a G7 honlapján a témáról olvasottakat, ezt azzal a jó érzéssel tesszük, hogy a cikkeket olvasva talán abban is reménykedhetünk, hogy amikor erre sor kerül (márpedig ez nem várathat sokáig magára az azóta kialakult helyzetben) az ország valós érdekeit szolgáló, a szakértők konszenzusát is bíró új energiapolitikánk körvonalazódik. Egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a sorozat szerzői között meghatározó többségben vannak azok, akik még nem láttak afféle régivágású erőművet belülről. Viszont immár hárman közülük tagjai lapunk szerkesztőbizottságának is.

A szerzők neve után zárójelben megadjuk, hogy írásuk melyik napon jelent meg a világhálón. Nem kétséges, hogy ennek is szerepe lehet az általuk írottak értékelésében.

A sorozatot indító Kaderják Péter (február 2.), a Zéró Karbon Központ (BME) vezetőjének víziója szerint azzal kellene kezdeni, hogy az energetikáról folyó véleménycserét a klímarettegők és a klímaszkeptikusok közötti terméketlen terepről, ha így érthetőbb, ebből a zsákutcából át kell terelni olyan síkra, ahol meghallgatjuk, megértjük egymást és valóban előre haladunk egy „értelmes gazdasági program” irányába. Azt kell szerinte tisztáznunk, hogy a karbonmentes technológiákra való áttérés hogyan érinti Magyarország „energetikai önrendelkezési képességét, gazdasági versenyképességét és ellátásbiztonságát.” Három fontos szempont, amelyek közül az első prioritása mára már aligha kérdőjelezhető meg. Kaderják szerint az uniós célkitűzések megvalósítása irányába haladva hazánk esélyei vegyesek ugyan, de még akár jól is szerepelhetünk. Az útvonal: a nukleáris technológia mellett egyre növekvő mértékben kell támaszkodnunk az ún. zöld technológiákra (megújuló energiaforrások, elektromos járművek, villamosenergia- tárolás, zöld hidrogén).

Deák András György (február 4.), a nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa esszéje címében azt kérdezi, lesz-e még olcsó a gáz? A fosszilis energiahordozók között sajátos szerepet betöltő földgáz iránti kereslet várható változása a szerző megítélése szerint azért sem jósolható meg egykönnyen – mint a már „kivezetés alatt álló” olaj és szén esetében –, mert a gázt az előbbieknél sokkal többféle célra használjuk és sokkal nehezebben tűnik helyettesíthetőnek ezeknél. Mi több, az olajat és a szenet helyettesítjük részben földgázzal. Szomorú, de a szerző „jó orrát” dicséri, hogy február 4-én kelt írásában már azt javasolja, hogy „…valamilyen nyomásgyakorló eszköztárat kellene összerakni egy ukrajnai háború esetére…” bár úgy ítéli meg, hogy nem számíthatunk túl sok jóindulatra Moszkva irányából. Fontos lehetőségként jelöli meg az épületrekonstrukciós programot, amellyel jelentős megtakarítást vél elérhetőnek.

Szabó László (február 7.), a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) vezetője is kérdő mondattal címezte meg írását, és arra keresi a választ, miért jobb úgy az embereknek, ahogy van? Miközben ezt teszi, elidőzik annál a kérdésnél, hogy az Európai Unió sokat bírált klímapolitikája miként hatott az energiahordozók árának emelkedésére. Arra a következtetésre jut, hogy bár nem volt hatástalan az üvegházhatású gázok kibocsátáskereskedelmi rendszerében (EU ETS) a kibocsátási egységek politikai indíttatású áremelése és a megújuló energiaforrások használatának erőltetése, „az árnövekedés fő mozgatórugója a tüzelőanyagok, a földgáz és a szén világpiaci keresletének megugrása volt.” Elengedhetetlennek tartja ugyanakkor, hogy az energiaszegénységben élők számára az áremelkedések ne okozzanak olyan terhet, amelyet képtelenek elviselni. A rezsicsökkentés (mindenkinek) segít, de kétségtelen, hogy nem ösztönöz energiahatékonysági beruházásokra, vagy legalábbis visszafogja ezeket. Ugyanakkor következményei a társadalom egészében nem védhetők ki, terheit az állami költségvetés és az állami tulajdonú energetikai vállalkozások viselik.

A megújuló energiahordozókkal működő erőművekben termelt villamos energiával kapcsolatban is világos képet kapunk a fejleményekről: Az alacsony változó költség (a Nap ingyen süt és a szél sem drágább) jelentős mértékben csökkentette a nagykereskedelmi árakat, ám a magasabb beruházási költségek terheit pl. Németországban a fogyasztókkal fizettették meg. Mindazonáltal joggal remélhető, hogy ez az áremelő hatás a jövőben tompul, mert nem lesz szükség az állami támogatásokra.

Kotek Péter és Takácsné Tóth Borbála (február 9.), a REKK munkatársai ugyancsak kérdő mondattá alakították írásuk címét: Biztos, hogy nem lesz gázáremelés? Válaszukat azzal kezdik, hogy „mára mindenkibe beégett”, hogy a politikai vezetés a lakosság számára feltétlenül biztosítja az olcsó energiaforrást. A címbeli kérdés mélyére ásva és a helyzet alakulását nyomon követve sokkal inkább arra kellene keresni a választ, meddig lehetséges ez? Miután a mi országunkban egyelőre aligha lehet alternatíváját találni az orosz gáznak – amire az EU már a legmagasabb szinten készülődik –, megítélésük szerint rövid távon a fogyasztás korlátozása az egyetlen lehetőség, aminek jelei az ipari ágazatban már mutatkoznak is (ott nincs rezsicsökkentés). Nagyon helyesen felhívják a figyelmet arra is, hogy a földgáztüzelésű erőművek a villamosenergia-rendszer egyensúlyának fenntartása végett (is) termelnek, így ezek szükségessége elvitathatatlan.

Miután a rezsiszámla fenntartása az MVM folyamatos tőkepótlását igényli, hosszabb távon az energiahatékonyság javítása mellett feladatként jelentkezik a gázvezetékek alkalmassá tétele a (megújulókból és az atomerőműből származó villamos energia segítségével előállított) hidrogén szállítására.

Szolnoki Balázs Ádám (február 11.), a MANAP Iparági Egyesület elnöke azzal kezdi dolgozatát, hogy 2021 végére a hazai napelemek összes kapacitása elérhette a 3000 MW-ot, amivel „lepipálta” Paksot. (Ez az állítás nyilvánvalóan a „lepipa” definíciójától is függ, erre a sorozat további szerzői közül többen is kitértek). Ennek a rendkívüli sebességű növekedésnek az egyik oka a technológia árának rohamtempójú csökkenése, valamint a támogatott tarifa alkalmazása. Nem vállalkozik arra, hogy megjósolja, a jövőben mikor válik lehetségessé és a befektetők számára jövedelmezővé a támogatás nélküli, tisztán piaci alapon termelő naperőmű. A 2023-ban kezdődő „bruttó elszámolás” beköszöntével azonban akár vissza is eshet a most imponálónak tűnő növekedés, ha a rezsicsökkentés differenciálatlan marad. Megítélése szerint ugyanakkor bizakodásra adhat okot, hogy a pillanatnyi igények feletti túltermelést a nem túl távoli jövőben felvehetik az akkumulátoros tárolók, ha azok beruházási költsége is kellő mértékű csökkenésnek indul, vagy a napelemek által fejlesztett villamos energiából (zöld) hidrogént tudunk majd termelni.

Méhes Martina (február 14.), az Energiaklub ügyvezetője az általa képviselt egyesület hírnevéhez méltóan a 100%-os megújuló mellett (és az atomerőművekkel szemben) érvel és teszi le a voksát. Megítélése szerint ennek elérése mintegy 30–40 éves időtávban lehetséges. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, decentralizált energetikai struktúrákat – ezeken belül önállóan is működőképes mikrohálózatokat – kell kialakítani, meg kell könnyíteni az energiahatékonysági beruházásokat és a korábbinál sokkal erőteljesebben kell támogatni a megújulókkal összefüggő kutatás-fejlesztést. Ez utóbbi alapvetése a digitalizáció egyre szélesebb körű térhódítása, és annak a civil szervezetek körében felhalmozott óriási mennyiségű tudásnak és tapasztalatnak a mozgósítása, amely javarészt azért vész kárba napjainkban, mert ezek az egyesületek – állami támogatás híján – a létbiztonságukért kénytelenek küzdeni ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, amihez értenek.

Aszódi Attila (február 16.), a BME Nukleáris Technikai Intézetének profeszszora, a Természettudományi Kar dékánja meglehetős részletességgel és adatokkal, számításokkal is alátámasztva bizonyítja, hogy nemcsak lehetséges az atomerőművek és a megújulóval termelők együttműködése, hanem rövid- és középtávon szükségszerű is. Az együttműködés és a magyar atomerőművi kapacitás fenntartása ellátásbiztonsági (ez a legfontosabb), gazdasági és klímavédelmi szempontból is elengedhetetlen már csak azért is, mert a magyar naperőművekben termelt és termelhető villamos energia mindössze negyede a Pakson előállítottnak. Az atomerőmű, jóllehet beépített teljesítőképessége kisebb, mint a hazai naperőművi kapacitás, 90% körüli kihasználásával messze megelőzi (hogy ne mondjuk „lepipálja”) a naperőművekét, amely a természet törvényeit követve nehezen juthatna 15% fölé. Abban viszont nagyon hasonlít egymásra a két erőműtípus, hogy szén-dioxidot nem (ha a teljes életciklusukat vesszük górcső alá akkor is csak alig) bocsátanak ki. Épp ezért jelenti ki befejezésül, hogy „az atomenergia belefoglalása az EU taxonómia rendeletébe szükséges, sőt elengedhetetlen volt”, mert a nukleáris erőművek hozzájárulnak egy fenntartható energiarendszer megvalósításához és megbízható működtetéséhez.

Fazekas Dóra (február 18.), a Cambridge Econometrics igazgatója az Európai Unió – a sokat és sokak által bírált – kibocsátáskereskedelmi rendszeréről (EU-ETS) értekezik és azzal érvel, hogy elméletileg nincs ennél hatékonyabb módja a kibocsátáscsökkentésnek. Ebben kétségtelenül igaza is van, ám a 2005 óta folytatott gyakorlat azt is igazolta, hogy bár az alapok helyesek, a részletekben rejlő ördög nem volt tétlen az azóta eltelt idő alatt és az európai jogalkotókat szinte folyamatos korrekciókra, módosításokra késztette. Nem hallgatja el a rendszernek azt a sajátságát, hogy – egyébként jó okkal – nem terjed ki minden kibocsátó ágazatra, jóllehet az idők folyamán ezek száma növekedett és a „Fit for 55” névre hallgató klímavédelmi javaslatcsomag részeként kiterjeszteni tervezik a közúti közlekedésből és szállításból, valamint az épületenergetikából származó kibocsátásokra is. Ez egyelőre vita tárgya, de a kétségtelenül fellépő nehézségek mellett feltétlenül mérlegelni kellene azokat az előnyöket is, amelyeket a kibocsátási egységek eladásából, árverezéséből származó bevételek nyújthatnak. Ezek akár arra is alkalmasak lehetnek, hogy a szükségszerűen emiatt is emelkedő energiaáraknak leginkább kitett fogyasztók terheit enyhítsék.

Koritár Zsuzsanna (február 21.), a Magyar Energiahatékonysági Intézet igazgatója az energiahatékonyság javítását helyezi írásának középpontjába és kíméletlen pontossággal sorolja fel azokat a területeket, ahol ezzel jelentős eredményeket lehetne elérni. Az első és legfontosabb az épületek fűtésének és hűtésének (energetikájának) korszerűsítése, ami Magyarországon nagyságrendileg évi mintegy százezer lakóingatlant kellene, hogy érintsen. Közismert, hogy ennek sarokköve a finanszírozás, ám az ezzel kapcsolatos döntéseknél a beruházási költségek nagysága még akkor is elriasztó hatású, ha kimutatható, hogy az ilyen fejlesztések energetikai előnyein túl olyan további társadalmi és főképp gazdasági hasznok is jelentkeznek, amelyek hosszú távon meghaladják a beruházások költségeit.

Gyura Gábor (február 23.), a Magyar Nemzeti Bank főosztályának (Fenntartható pénzügyek) vezetője a karbonsemlegesség elérését szolgáló ráfordítások finanszírozási kérdéseinek rejtelmeibe vezeti el az olvasót. Felhívja a figyelmet arra, hogy az átálláshoz szükséges beruházások gazdasági növekedéssel és munkahelyteremtéssel járnak. Arról is képet kapunk, hogy az Európában szükségesnek mondott beruházások közel fele akár megtérülő is lehet, és a pénzügyi szektornak azokon a területeken is szerepet kell vállalnia, ahol ez nem áll fenn. Megtudjuk továbbá, hogy a Magyar Nemzeti Bank által nyújtott tőkekövetelmény- kedvezmény és más intézkedések keretében a kereskedelmi bankok számára lehetőség nyílik a zöld beruházások kedvezőbb feltételek melletti hitelezésére.

Bart István és Boros Tamás (február 26.), az Egyensúly Intézet vezető munkatársai a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekkel foglalkoznak írásukban, akiket a klímaharc óhatatlanul negatívan érint. Akiknek fogyasztásához tartozó üvegházhatásúgázkibocsátás akár több nagyságrenddel kevesebb lehet, mint a gazdagoké. Teljes joggal állapítják meg, hogy bár a szegények és a gazdagok energiafogyasztási szerkezete eltér egymástól, ez sem fedi el azt az ellentmondásos helyzetet, hogy a legszegényebb tizedbe tartozó háztartásokban a lakásfenntartás és a háztartásokban felhasznált energia költsége az összes kiadás 23%-át teszi ki, míg ugyanez a leggazdagabbak esetében mindössze 15%-ra rúg. Nincs ez másképp másutt sem, ezért megalapozottan állítható, hogy a társadalmi elégedetlenség (a szerzők a benzin adójának emelése miatt kirobbant franciaországi sárgamellényes tüntetéseket hozzák fel példaként) „könnyen meglékelheti a klímavédelem hajóját.” Ennek felismerése alapozta meg az EU „Fit for 55” csomagjában megjelent Szociális Klímaalapot, amelyből a fenti okok miatt rászorulók akár jövedelemkiegészítésben is részesülhetnének. Hazánk ebből a keretből 2025 és 2032 között évi 142 milliárd forintra lehetne jogosult. Ebből a forrásból a szerzők javaslata szerint fel lehetne újítani a legszegényebbek otthonait, ki lehetne terjeszteni a szociális tűzifa-programot és a legszegényebbekhez sokszor el sem jutó segélyek helyett 50 vagy akár 100 ezer forintos havi alapjuttatásra is futná.

Ujhelyi Géza (március 11.), a Dunamenti Hőerőmű nyugalmazott vezérigazgatója számára úgy tűnik, mintha a klímaváltozás elleni harc közben megfeledkeztünk volna arról, hogy mérlegeljük hogyan és milyen feltételekkel, milyen körülmények között lehet a legolcsóbban villamos energiát termelni. Felhívja a figyelmet néhány olyan tényezőre, amelyek a vitából valahogy kimaradtak, elsikkadtak:

Az atomerőmű 60 éves működési időtartamát összevetve a szél- és naperőművekével, azonnal kiderül, hogy utóbbiak beruházási költsége az összevetésben megkétszerezendő.
Ha a naperőműben és az atomerőműben azonos teljesítőképesség mellett termelhető villamos energia mennyiségét hasonlítjuk össze, a megújulóval működő erőmű beruházási költsége az atomerőműének több, mint kétszeresére adódik.
Egységnyi teljesítőképességre vetítve a naperőművek területigénye az atomerőművekhez képest négyszázszoros.
A szén- és atomerőművek nyugdíjba küldése és a megújulók kapacitásának követhetetlen növelése a német „Energiewende” sikerét enyhén szólva is megkérdőjelezi, hiszen a német áram az egyik legdrágább Európában.

Nagyon határozottan hívja fel a figyelmet arra a téves elképzelésre, amely szerint az időjárásfüggő megújulók kiesését akkumulátorokkal át lehet hidalni. A számítások szerint ez – legalábbis egyelőre – nem, vagy csak igen rövid időtartamokra lehetséges. Pótlásuk atomerőmű vagy gáztüzelésű erőmű nélkül az egyelőre fejlődésük igencsak éretlen szakaszában járó, kísérleti megoldásokkal csak iszonyú drágán lehetséges.

A cikksorozatot a G7 részéről Bogár Zsolt és Simon Andrea gondozta. Köszönet érte.

Forrás: g7.hu

2022/2. lapszám | Magyar Energetika | 576 |

Hírek