Vezércikk
2022/2. lapszám | Civin Vilmos | 352 |
Talán nem tévedek, ha úgy ítélem meg, hogy a lapunk első oldalán az utóbbi hét-nyolc évben megjelent rövid, bevezető írások többnyire mentesek voltak a napi politikától, némileg az energiapolitikától is, jóllehet ez utóbbit nem kerüljük szándékosan. Az immár több mint három hónapja tartó orosz–ukrán háború azonban kényszerűen felülírja ezt a törekvésünket, hiszen aligha tagadható, hogy hatással van és lesz mind a rövid- mind a hosszútávú magyar energiapolitikára.
Ha csupán a meglehetősen nagy vihart kavart olajembargóra gondolunk, máris a dolgok közepében járunk, miután nap mint nap halljuk, látjuk, olvassuk, mennyivel nagyobb gondot és bajt okoz(hatna) ez nekünk, mint a tőlünk jóval nyugatabbra fekvő és tengeri kikötőkkel is rendelkező uniós tagállamoknak. Valószínűleg az is viszonylagos, hogy a földgáz ügyében sokkal kedvezőbb a helyzet, bár a szállítási útvonalak egy része elkerüli a háború sújtotta területeket.
Korábban – még a békeidőkben – attól volt hangos a sajtó, az illetékes véleményvezérek, valamint a szakértők (ők nem mindig ugyanazok) egy jelentős része pedig azt sulykolta, hogy a rendelkezésre álló importlehetőségek miatt oktalanság lenne, és nem is lenne lehetséges az energiaellátásban teljes önállóságra törekednünk. Az se nagyon ingatta meg őket, ha némelykor egyes EU tagállamok is visszafogták, vagy éppenséggel leállították villamosenergia-exportjukat – akár Magyarország irányába is. A többnyire rövid ideig tartó üzemzavarokat ugyanis kellő szakértelemmel, közepes nehézségek árán elhárították az átviteli hálózatokat üzemeltető (TSO) szakértők. Nos, a szomszédunkban folyó háború a legkevésbé sem hasonlítható össze egy üzemzavarral, és ha azt is számításba vesszük, hogy néhány hete még atomerőműre is lőttek az inváziós erők, akár az is eszünkbe juthat, hogy a szállítóvezetékek a háború során akár akaratlanul is megsérülhetnek.
Az önellátás mindazonáltal – bár politikai célként megfogalmazva roppant hazafias vágyálom lehet – nem éppen egyszerűen megvalósítható dolog. Az érintett kollégák számos olyan esetet tudnának sorolni, amikor az egyre bővülő nagyfeszültségű, határkeresztező vezetékeken át sikerült az ENTSO-E-be (European Network of Transmission System Operators for Electricity) tömörült államoknak egymást úgy kisegíteniük, hogy azt a fogyasztók szinte észre sem vették. Ugyanakkor azoknak is van némi igazuk, akik arra hivatkoznak, hogy bizonyos intézkedések és politikák – elsősorban az időjárásfüggő megújulók fokozott mértékű elterjesztése – érzékelhető mértékben hozzájárulnak a belföldi ellátásbiztonság javításához. Valamivel kevesebben a nukleáris erőművek fontosságára hívják fel a figyelmet, jóllehet ezek üzemanyaga a legtöbb esetben (pl. nálunk) nem hazai forrású, viszont jó hosszú időre elegendő mennyiséget lehet belőle tárolni – nem úgy, mint a földgázból vagy pláne a villamos energiából.
Az Európai Bizottság május közepén terjesztette elő a REPowerEU-tervet, válaszként az Ukrajna elleni orosz invázió okozta nehézségekre és a globális energiapiaci zavarokra. Eszerint minél előbb véget kell vetni az EU orosz eredetű, fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségének, amely évente közel 100 milliárd euróba kerül az európai adófizetőknek. A terv az energiamegtakarítás, az energiaellátás diverzifikálása és a megújuló energia gyorsított bevezetése által tartja elérhetőnek ezt a célt. Az energiamegtakarítás rövid távon akár 5%-kal csökkentheti a földgáz és olaj iránti igényt. Az EU illetékes szervei a háború kezdete óta egyre szorosabb együttműködést folytatnak nemzetközi partnereikkel az ellátás további diverzifikálásáért, s ennek már érzékelhető eredményei is mutatkoznak: rekordszintre emelkedett az LNG-behozatal és a csővezetékes földgázszállítás volumene is növekedett. A közös oltóanyag-beszerzés példáját követve a Bizottságban megkezdődött a közös energiahordozó-beszerzési mechanizmus kidolgozása, amelybe a zöldhidrogént is be kívánják kapcsolni.
Abban talán reménykedhetünk, hogy a tervek – végleges formájukban – kellőképpen figyelembe veszik azt a körülményt, hogy az egyes tagállamok függősége távolról sem azonos. Ezért jó lenne az intézkedéseket úgy meghatározni, hogy azok a közös cél elérése felé tagországonként a lehetséges legkisebb teher- és áldozatvállalással és a lehető legrövidebb idő alatt legyenek megvalósíthatóak. Nem kis optimalizálási feladat ez, de nagyságrendekkel egyszerűbb annál, amit a háborúval sújtott ukránoknak kell nap mint nap megoldaniuk. Bízunk benne, hogy ez is, az is mihamarabb sikerre vezet.
